VB-botrányok és az afrikai futballvalóság

A 2014-es labdarúgó világbajnokságon szereplő afrikai csapatok egy átlagos európai futballszurkoló számára nem elsősorban a pályán mutatott teljesítményről maradnak emlékezetesek, hanem inkább a csapatok körül kialakuló botrányok miatt. Ebbe persze alaposan belejátszik, hogy a vezető európai médiumok az 1974-es szégyenletes zaïrei VB-szereplés óta amúgy is előszeretettel élcelődnek az afrikai kontinensről érkező válogatottakon és az őket körülvevő közegen. A sokszor csak feltételezéseken alapuló történeteket aztán a hitelességért való felelősségvállalás szükségessége nélkül már könnyedén veszi át számtalan sajtóorgánum Európában (így Magyarországon is), hiszen egyszerűen hivatkozhatnak "jó nevű" forrásaikara és ezzel igencsak olcsó és népszerű módon használhatják ki az amúgy a körülmények tekintetében tájékozatlan olvasóik kulturális fensőbbségtudat-igényét. Ilyen sztorikból nem volt hiány a brazíliai VB alatt sem, melyek azonban nem homályosíthatják el azokat a valós problémákat, melyekkel az afrikai labdarúgásnak meg kell küzdenie. Ezek végiggondolására tesz kísérletet az alábbi bejegyzés, azzal a kitétellel, hogy elsősorban a lelkiismeretlen félreinformálások feletti felháborodás ihlette, ugyanakkor igyekszik valamelyest ezen tovább is lépni.

Bundavádak - "Why always me?"

Még a világbajnokság előtt állt elő a Telegraph azokkal a felvételeivel, melyeken újságírójuk egy ghánai játékosügynökkel, Christopher Antoh Forsythe-tal és a Berekum Chelsea nevű ghánai klub vezetőségének egyik tagjával, Obed Nketiahhal tárgyalnak arról, hogy hogyan lehetne a Közel-Keleten barátságos mérkőzéseket lekötni, és arról is hangzanak el utalások, hogy lehetne ezek eredményét előre leegyeztetni. Hogy ebből hogyan születhet egy merész szinekdokéval a "Ghánát is bundázáson kapták" főcím , az aligha magyarázható a hitelesség igényének kizárása nélkül (ilyen alapon a korábbi, ráadásul már bizonyosságot nyert esetek kapcsán akár Németország, Olaszország vagy Magyarország válogatottját, akár teljes népességét megbélyegezhetnénk bundázással). A Ghánai Labdarúgó Szövetség (GFA) elnöke Kwesi Nyantakyi ugyanis azt ugyan elismerte, hogy az azóta a rendőrség által már őrizetbe vett Forstsythe és Nketiah valóban megkeresték egy barátságos mérkőzés lehetőségével, ám kategorikusan visszautasította, hogy bundázásról szó lett volna, hiszen a meccsre végül a GFA le sem szerződött! Ezt akkor is valószínűsíthetjük, ha megpróbálunk az angol lap újságíróinak fejével gondolkodni, hiszenmi másért álltak volna elő idejekorán, a bunda tényleges megtörténte előtt egy így még meglehetősen ingatag lábakon álló sztorival, ha nem azért, mert belátták, hogy többet nem hozhatnak ki belőle.

Már javában zajlott a világbajnokság, amikor június 29-én a Spiegel egyik riportere, Rafael Buschmann jelentetett meg egy cikket, amiben azt állította, hogy a fogadási csalások miatt korábban két éves börtönbüntetést is letöltő szingapúri Wilson Raj Perumal a Horvátország-Kamerun mérkőzés előtt megmondta volna neki, a végeredmény 4-0 lesz és még az első félidőben piros lapot kap egy kameruni játékos. Már ekkor gyanús lehetett volna bárkinek, hogy az újságíró miért csak 11 (!) nappal az ominózus június 18-i meccs után tálal ki, ám a szenzációt persze rendre átvette szinte minden internetes hírportál mindenféle bizonyíték, vagy a vádakat alátámasztó tény nélkül. Két nappal később aztán egy közleményt adott ki Perumal, melyben elnézést kért a kameruniaktól, amiért olyan szavakat adtak a szájába, melyeket soha nem mondott, cáfolta, hogy bármiféle bundáról tudomása lenne, valamint leszögezte, hogy Buschmannal csak a mérkőzés után folytatott beszélgetést. A nyilvánosságra hozott facebook chatek valóban június 21-i és 26-i dátumúak, ezekből pedig az érződik inkább, hogy a riporter nagyon szeretett volna kiszedni valamit Perumalból, ő azonban többször kijelentette, hogy semmi konkrétumról nem tud. Ezen cáfolat leközlését persze már jóval kevesebb internetes oldal tartotta közlésre méltónak. Ne feledjük, hogy 2011 óta a FIFA az Interpollal közösen folyamatosan figyeli a fogadóirodáknál lekötött fogadásokat, ám erre a mérkőzésre sem észlelt semmilyen gyanús, nagyobb összegű nyereményt.

Az ilyen fajta vádaskodás nem új keletű dolog, hiszen például a Sunday Times a 2022-es VB rendezésére beadott katari pályázat győzelmét is többek között afrikai küldöttek megvesztegetsével indokolja, melyre válaszul az Afrikai Labdarúgó Szövetség közleménytadott ki, és az elnök Issa Hayatou is válaszolt, egyrészt persze részletesen visszautasítva az egyes vádakat, másrészt felhívva a figyelmet arra, hogy az újságírók voltaképpen a döntési folyamat részvevőivel sincsenek tisztában. Ettől még persze nem tudhatjuk, hogy a katari lobbitevékenység átlépte-e a megengedhető határt, de a döntési rendszer visszásságait megtapazstalhattuk már a 2006-os német pályázat esetén is, amikor a folyamatos vádaskodások és a Titanic című német szatírikus lap provokációinak hatására egy új-zélandi FIFA képviselő az utolsó körben visszalépett a szavazástól, és mint utóbb kiderült, ez az egy voks jelentette végül Németország sikerét Dél-Afrikával szemben.

A folyamatos és visszatérő európai vádaskodások hátterében a koloniális fensőbbségtudat maradványai mellett persze az afrikai labdarúgást körülvevő sokszor valóban zavarosan működő közeg állhat, mely merőben eltér a hagyományos európai rendszerektől és sok tekintetben a közösségi, törzsi hagyományokra épül. Ez pedig már egy újabb problémakörhöz is elvezethet, hiszen a szervezési problémák más terüreleten is gerjesztenek feszültségeket.

Prémiumok - Szövetségek

Azt gondolhatnánk, hogy a VB-re kijutó labdarúgó válogatottak prémiuma voltaképpen a játékosok és a szövetség belügye, hiszen ennek összege nagyon gyakran nem is kerül nyilvánosságra. Az afrikai pénzügyekkel persze más helyzet. Hogyha az összegen, a kifizetés módján vagy idején vita alakul ki, akkor máris olyan jelzők röppennek fel az afrikai játékosokkal kapcsolatban, mint "kapzsik", "pénzéhesek", sőt, akár egyenesen "hazaárulók". No és persze mindeközben az sem jelent problámát, ha az "újságírók" sorra valótlan állításokat is belekevernekirományukba a nagyobb szenzáció kedvéért. Tényleg csak a teljesség igénye nélkül megállapíthatjuk, hogy fogalmuk sincs arról, hogy Kamerun a selejtezők során csoportmérkőzéseken találkozott Togóval, hogy sem a VB előtt, sem alatt nem fenyegetőztek mérkőzések bojkottálásával, hogy a kameruni zászlót szövetségi kapitányuk, Volker Finke vette át a miniszterelnöktől (mint a képen látható, ennek a zászlónak a felvonásáról nem nagyon lehet szó, így pedig azt megtagadni sem lehet), ráadásul a nagy botrányként tálalt sztrájkjuk, útra indulásuk elhalasztása mindössze pár óráig, a tárgyalások befejezéséig tartott. Eto'o-ék még az előre kitűzött nap estéjén, június 7-én repülőre szálltak és mire a cikkek Magyarországon napvilágot láttak, a játékosok már Brazíliában is voltak. Ehhez képest van aki még öt nappal ezután is több napos késésről ír, melyet általános jelenségnek nevez az afrikai csapatoknál, holott a kameruni 2002-es eset után ez volt a második alkalom, hogy egy afrikai válogatott késve indult el egy világbajnokságra.

Szögezzük le, minden egyes VB-re kvalifikált válogatott játékosai számára tűzött ki prémiumot a saját labdarúgó szövetsége, ami annál is inkább érthető, minthogy a FIFA maga is jelentős összegeket utal ezeknek a szövetségeknek. Pusztán a kvalifikációért és a csoportkörben való szereplésért 9,5 millió dollárt kap mindenki, de a VB győztesének szövetsége már 36,5 millió dollárt kaszál. Nyilván a premizálást minden csapat számára a maga szintjéhez kell  igazítani, míg egy afrikai válogatott számára már az 5 VB-re kijutó hely egyikének kiharcolása is nagy szó, addig nagyobb presztízsű csapatoknál a kvalifikáció minimális elvárás. Tudhatjuk például, hogy a francia vagy a német válogatott játékosai csak a csoportból való továbbjutás esetén számíthattak prémiumra, előbbiek negyeddöntős teljesítményükért végül 93 ezer eurót (126 ezer dollár), utóbbiak már a döntőbe jutásért 150 ezer eurót (204 ezer dollár) kapnak, miközben az amerikai játékosoknak 76 ezer dollár jutott csak a csoportkörben, további 40 ezer dollár azonban a továbbjutásért. Ha ezekkel az összegekkel vetjük össze a kameruni játékosok követelését, mely a hajmeresztő híresztelésekkel ellentétben mindössze a 2010-es prémiumhoz képest (45 millió közép-afrikai frank) 11 százalékos emelést jelentett (50 millió közép-afrikai frankot, 103 ezer dollár), akkor voltaképpen nem is tűnik kimagaslóan soknak, főként, ha számításba vesszük, hogy ez a 23 fős kerettel számolva is még mindig csak a negyede a FIFA által átutalt összegnek.

Az algériai játékosok bónuszát nem hozták nyilvánosságra, azonban velük kapcsolatban is felreppent tényként közölve egy meglehetősen alaptalan híresztelés, mégha ezúttal pozitív előjellel is. Elterjedt ugyanis, hogy az algériaiak felajánlanák prémiumukat a sanyarú sorsú gázai nép számára, mely szembeállítaná őket a "kameruni labdarúgók pénzéhségével". Nos, mindössze annyi történt, hogy az Egyesült Arab Emirátusokból származó énekes, Ahlem ajánlott fel minden a németek elleni nyolcaddöntőben elért gólért 10 ezer dollárt, melyről egy újságírótól értesülve Islam Slimani azt mondta, hogy alighanem a gázai embereknek nagyobb szüksége lenne erre a pénzre. Ezt a felajánlást tehát visszautasították, a szövetségtől járó prémiumot azonban nem, mint ahogy a nyolcaddöntőben Neuer kapujába betaláló Abdelmoumène Djabou is örömmel elfogadta a góljáért egy algíri üzletember által neki adományozott Porsche Cayenne-t, melynek értéke 50 ezer dollár felett van.

De hát miért is lenne bűn, ha egy futballista elfogadja a számára felajánlott és egyébként teljesítményével kivívott összegeket? Miért lenne pénzéhség, ha a játékosok valóban meg akarják kapni a korábban kialkudott összegeket? Legfőképpen pedig miért zárná ez ki azt, hogy hazájuk fontos legyen számukra, és a pályán a tőlük telhető maximumot nyújtsák? Azzal együtt, hogy John Boye követett el hibákat a ghánai védelemben, valóban hazaáruló lenne, csak mert a hosszú csúszás után végre megkapott fizetésére nyilvánvalóan poénból nyomott egy csókot, amit egy lesipuskás fotós éppen lekapott? Mint már említettük, Kamerun elsősorban Samuel Eto'o vezetésével 103 ezer dolláros prémiumért vitázott, miközben a csapatkapitány a Chelsea-nél az elmúlt szezonban mintegy 171 ezer dollárt keresett hetente! Ezt a jelenséget alighanem nagy butaság lenne egyszerűen a pénzéhség számlájára írnunk. Valószínűsíthetjük inkább, hogy a prémiumviták hátterében sem kizárólag holmi kapzsiság áll, hanem a szövetséggekkel és vezetőikkel meglévő konfliktusok. Nem véletlen, hogy az idei kameruni tárgyalásoknak is az az Eto'o volt az egyik központi alakja, aki már a 2002-es viták során is tagja volt a csapatnak, és aki nemrég a nézeteltérések miatt már a válogatottságot is lemondta, végül pedig csak a kameruni elnök, Paul Biya közbenjárására tért vissza. A Barcelona egykori csatára és a ghánai keretből idejekorán kiebrudalt Boateng is a szövetség működésében és a körülötte kialakuló fejetlenségben nevezte meg hazájuk labdarúgásának elsődleges problémáját.

Csapatszellem - Hazafiasság

Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy például Eto'o vagy Drogba korábban számtalanszor hányt fittyet éppen aktuális klubjának "ajánlására" a válogatottjaik érdekében, így hazafiatlansággal aligha vádolhatóak. Ráadásul Afrikában a "haza" kérdése is jóval bonyolultabb, mint mondjuk Európában. A jelenlegi országok ugyanis távolról sem nemzetállamok, határaikat a nyersanyagforrásokért és a kényszermunkaerőért versengő gyarmatosítók húzták meg annak idején, akik természetesen csak saját politikai és gazdasági érdekeiket tartották szem előtt. Ahogy a térképen is látható, a különböző afrikai népcsoportok akár hat-hét országra is kiterjednek, miközben például a kontinens legnépesebb országában, Nigériában mintegy 100 etnikumot és nyelvet tartanak nyilván. Ilyen háttérrel alighanem kijelenthetjük, hogy az elmúlt alig 50 évnyi függetlenség alatt nem a kulturális összetartozáson, hanem a közös sorson alakult ki egyfajta nemzeti identítástudat, mégpedig a körülményekhez képest a labdarúgó válogatottak körül meglehetősen erős kollektív jelleggel. Ez azonban pont a játékosokra nem mindig van kihatással, hiszen a legtehetségesebbek általában nagyon fiatalon európai sztárklubokba kerülnek, mely nagyon drasztikus kiszakadást jelent a korábbi közeghez képest, a kulturális sokk rengeteg tehetség számára jelent nehezen kezelhető törést.  Az európai karrier felé vezető út nehézségeiről és számtalan buktatójáról a Soka Afrika című dokumentumfilm is beszámol, a különböző nagy kluboknál eltűnő tehetségek száma felbecsülhetetlen, miközben a viszonylag kis számú sikeres játékosból európai sztárok vállnak, akikre a legtöbb afrikai top válogatott épül. A legutóbbi afrikai aranylabda választások dobogósai közül például Yaya Touré 18 évesen került Európába (Beveren), Samuel Eto'o 16 (Real Madrid), Alex Song 14 (Bastia),Emmanuel Adebayor 15 (Metz), Seydou Keita 17 (Marseille), André Ayew 16 (Marseille),Asamoah Gyan 18 (Udinese), Michael Essien 15 (Bastia), miközben Didier Drogba már 5 éves kora óta él az öreg kontinensen (rövid kínai kitérőjét leszámítva). Az európai körülmények közé kerülő és ott sikeres játékosokon ezek után elképesztő a nyomás, ugyanakkor számos példa van arra is, hogy a korai kiszakadás miatt nem érzik annyira magukénak a hazai labdarúgóéletet, és nem is képesek már kezelni annak sajátosságait, a számukra mindennapos profi világgal szembeni kontrasztját.

Ilyen okok vezethettek Sulley Muntari, Michael Essien és az amúgy németországi születésű Kevin-Prince Boateng konfliktusához a ghánai szövetség vezetőivel, vagy akár a franciaországi születésű Benoit Assou-Ekotto viselkedéséhez saját csapattársával szemben. Arnold Pannenborg kultúrantropológus kutatása éppen a klubokat és válogatottakat körülvevő speciális körülményekre hívja fel a figyelmet, a finanszírozási problémák mellett a korrupció begyűrűzésére, vagy akár a szervezeti nehézségekre, ráadásul a politikai erők beavatkozása gyakran hatalmi csatározások színterévé és presztízsharccá is teszi a felek számára a labdarúgást.

Hogyan tovább?

Az afrikai labdarúgásban rejlő lehetőségek mindezzel együtt elvitathatatlanok, hiszen két olimpiai aranyérem (1996 Nigéria, 2000 Kamerun) mellett egy U20-as világbajnoki cím (2009 Ghána) és hat U17-es VB-győzelem szerepel a csapatok diadallajstromán, mellyel utóbbi korosztályban magasan a legsikeresebb a fekete kontinens a konföderációk között. A kirívóan jó korosztályos szereplésre korábban lehetett magyarázat a kevésbé precíz anyakönyvezés által szolgáltatott kiskapuk kihasználása, a játékosok életkorának meghamisítása, mely többször be is bizonyosodott (1989: Nigéria U20, 2003: Kenya U17), ám ezen problémák kiküszöbölésére a FIFA 2009 óta bevezette a kötelező MRI alapú életkor-vizsgálatot a korosztályos világbajnokságok előtt, az azóta rendezett tornákon mégsem esett vissza az afrikai válogatottak sikeressége. 2013-ban például Ghána bronzérmet nyert a 20 évesek között, míg az U17-es tornát ismét nagyon meggyőző fölénnyel nyerte meg Nigéria. Ezzel együtt persze megmaradhat egyfajta antropológiai magyarázat, miszerint ebben a korosztályban az afrikai játékosok testfelépítése fejlettebb lenne ellenfeleiknél, és például európai vetélytársaik csak később érnék be őket a fizikai paraméterekben. Aki azonban figyelemmel követte a tavaly megkoronázott nigériai U17-es labdarúgó válogatott mérkőzéseit az bajosan állíthatná, hogy a sasfiókák pusztán erőnlétükkel vagy erejükkel nőttek volna ellenfeleik fölé, de emellett azt is megállapíthatjuk, hogy sohasem jellemezte az afrikai kontinens futballját olyanfajta fizikai jelleg, mint például az észak-európai vagy brit focit. Az európai edzők magasabb képzettségi szintjéről szóló sztereotípiák ellenére hazai szakember, Manu Garba által irányított csapatmind technikai, és ami talán még meglepőbb, taktikai fegyelmezettségben egyaránt meggyőző volt, mégpedig csaknem a torna egésze folyamán. A hibák, amiket mégis vétettek, írhatóak akár a korosztály természetes szeszélyességének számlájára. Sokkal szembetűnőbb jelenség, hogy a válogatottak sikerességénék drasztikus visszaesése éppen abban a korosztályban történik meg, amikor a játékosok a professzionális európai közegbe kerülve átesnek a már említett kulturális sokkon, illetve amikor már elszakadtak az otthoni közegtől.

Az afrikai és a professzionális világ közötti szakadék nem kizárólag kulturális és szervezeti különbségeket jelent, hanem természetesen hatalmas afrikai infrastrukturális és anyagi elmaradottságot is. Kamerunban például tavaly egy hosszabbításba torkolló kupameccs sötétedés miatt szakadt félbe, mivel az elmúlt hat VB-ből ötre kvalifikáló ország nem rendelkezett egyetlen villanyvilágításos stadionnal sem. Fontos szempont ez még akkor is, ha a gazdasági mutatókhoz viszonyítva az afrikai országok így is meglepően jól szerepelnek a futball világában, éppen ezen országok (pirossal jelölve a tavalyi adatokat mutató ábrában) bontják meg leginkább a magas GDP és a FIFA világranglistán elfoglalt helyezés korrelálását (a gazdasági, szociális mutatók és a labdarúgó válogatottak eredményeinek kapcsolatáról részletesebben: ITTvagy ITT).

Mint láthatjuk tehát, ma már nem egyszerűen szakmai vagy taktikai hátrányát kell ledolgoznia az afrikai labdarúgásnak, mely korábban látványos fejlődést hozott az 1970-es és '90-es évek között, hanem jóval keményebb kihívásokkal néz szembe. A kulturális, anyagi és infrastrukturális hátrányok leküzdése jóval lassabb és nehezebb folyamat, melyben azonban tapasztalhatunk lassú előrelépést.

1.) A közvélemény, a helyi sajtóorgánumok egyre nagyobb mértékben figyelik a sportvezetők ténykedését, és hívják fel a figyelmet a szervezési problémákra. Az olyan hangos botrányok pedig, melyek idén is kísérték a VB-szereplést, egyre inkább tudatosítják a változtatások szükségességét ezen a téren. Ghánában a sportminisztert, Nigériában a labdarúgó szövetség elnökét váltották le azonnal a VB után, és a kameruni sportminiszter pozíciója is igencsak bizonytalanná vált. Utódaiknak alighanem azt kell majd leginkább szem előtt tartaniuk, hogy mindenre kiterjedő szervezettségi fejlődést kell produkálniuk a helyi labdarúgásban.

2.) Az infrastrukturális adottságok fejlesztésére is egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a szövetségek. Ebben közre játszik, hogy a viszonylag modernebb stadionépítési technikák is egyre alacsonyabb áron érhetők el. Az Afikai Nemzetek Kupája egyre nagyobb marketingértékkel bír, így egyre több és magasabb színvonalú pályázat érkezhet a rendezésre. Kamerunban például egy kínai, stadionépítésre specializálódott cég bevonásával indult meg egy modernizációs program a 2019-es tornára való kandidáláshoz. Jelentős előrelépést jelentett természetesen a 2010-es dél-afrikai világbajnokság, és az is, hogy a FIFA a klub-vb rendezését két évre Marokkónak adta. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy észak-, és dél-afrika ezen a területen eddig is viszonylag fejlettnek számítottak a kontinensen, a kritikus helyzet inkább az eredményeket tekintve amúgy sikeres nyugat- és közép-afrikai országokban látványos.

3.) Egyre inkább előtérbe kerül a hazai edzők alkalmazása az afrikai csapatoknál, aminek a sajátságos kulturális helyzet és a helyi viszonyok ismerete, legfőképpen peidg talán a labdarúgói öntudat és önbecsülés helyreállításában játszott fontos szerep miatt lehet jelentősége. A 2014-es világbajnokságon két válogatott is hazai szövetségi kapitánnyal szerepelt, ami 2002 óta nem fordult elő. További tendencia, hogy minden válogatottban egyre nagyobb szerep jut a hazai bajnokságokból vagy egyéb afrikai ligákból beválogatott játékosoknak, akik bizony sokszor nem vallanak szégyent az Európában ismertebb társaik között.