Vasárnap este Boubacar Barry sikeres tizenegyesével véget ért a 30. Afrikai Nemzetek Kupája. A döntő és végjátéka olyan volt, mint az egész torna: ugyan nem túl magas színvonalú és gólgazdag, viszont hihetetlenül szoros, izgalmas és drámai. A blog szerkesztőinek közös összegzése, értékelése következik.
A legpozitívabb dolog az egész tornával kapcsolatban: kettős mérkőzések
Az egészen elképesztően szenvedélyes és látványos szurkolás már régóta hozzá tartozik az Afrika-kupák hangulatához, sokszor azonban a nagyon alacsony nézőszám csorbította a hangulatot. Ennek elkerülésére a mostani rendezők egyrészt rendkívül alacsony jegyárakat állapítottak meg, másrészt egy-egy stadionban (talán némileg kényszerből is) kettős mérkőzéseket rendeztek. Ebből egyrészt még a korábbiaknál is színesebb kavalkád alakult ki a lelátókon legalább négy válogatott szurkolóiból, másrészt a nézőszám csak a 8000 fő befogadására alkalmas ebebiyíni stadionban esett 12000 alá, de ott is folyamatosan 7000 feletti volt, miközben a nagyobb batai és malabói derbiken 35-40 ezer szurkoló gyűlt össze. Ez nyilván egy EB vagy VB látogatottságával összevetve elhanyagolhatónak tűnik, ám Afrikában nagy előrelépésnek számít, és egyértelműen jelzi a kontinens szurkolóinak egyre nagyobb mobilitását.
A legnegatívabb dolog az egész tornával kapcsolatban: szurkolói zavargások
Az előzmények után nyilvánvaló volt, hogy Egyenlítői-Guinea egymaga két hónap alatt aligha lehet képes lebonyolítani egy kontinenstornát rendezési hiányosságok nélkül. Az alig ötvenezer lakosú Mongomo és Ebebiyín kényszerű bevonásával csak rendkívül laikusoknak lehetett (volna) meglepő, hogy Afrika egy kicsiny országának kicsiny városkáiban nincs megfelelő mennyiségű és minőségű szálloda, hogy meleg van a buszokon (?) vagy hogy akadozik az áramellátás és a vezetékes vízrendszer sem állandó. Afrika jelentős részén ezek hétköznapi problémáknak számítanak, az azonban távolról sem mindennapos, hogy az egyik válogatott szurkolói a másik ellen fordulnak, és emiatt a kontinenstorna egy mérkőzése félbeszakadjon. Most ez a sajnálatos eset is megtörtént, és ha a 2012-es Szenegál-Elefántcsontpart selejtezőmérkőzésen történt hasonló esetet is figyelembe vesszük, akkor a szurkolótáborok általában mégoly testvéri és baráti viszonya ellenére is lassan az afrikai labdarúgásnak szembe kell néznie egy új kihívással, a válogatott mérkőzéseken a világ más részein már korábban is gyakran előforduló szurkolói ellenségeskedéssel.
A legjobb játékos: Christian Atsu
A CAF is Atsut választotta a torna legjobb játékosának és kétségtelen, hogy azon kevés játékosok közé tartozott, akik szinte végig kimagasló teljesítményt nyújtottak csapatukban. A csoportmeccseken még kevesebbet villogott, viszont a negyeddöntőben, az elődöntőben, sőt, alighanem a finálé 120 percében is a mezőny legveszélyesebb játékosa volt gyors szólóival és váratlan löketeivel egyaránt, mindemellett pedig a torna legszebb találata is a nevéhez fűződik.
A legjobb edző: Hervé Renard
Elefántcsontpart az elmúlt évtizedben már sokszor, sok edzővel vágott neki esélyesként az Afrika-kupának, ám csak egy van, aki fel is tudta vezetni a narancsmezes csapatot a csúcsra. Az elefántok produkciója ugyan messze volt az elvárt domináns játéktól, a zárt védekezésre és gyors ellentámadásokra épülő taktika azonban, mint a világ labdarúgásában oly sokszor, ezúttal is eredményesnek bizonyult. A csoportkör sem volt sétagalopp, Algéria ellen is sokáig rezgett a léc, a döntőben pedig már egyértelműen Ghána bírta jobban a 120 perces csatát, a kapitány által felhúzott és meccsek közben hangosan űzött-hajtott védőfal azonban végig kitartott, a tizenegyesek orosz rulettje pedig Renardéknak kedvezett, így a francia szakember a torna történetében először két válogatottal is elhódította a legjelentősebb afrikai trófeát.
A legnagyobb csalódást jelentő csapat: Burkina Faso
A nemzetközileg elismert szakíró Jonathan Wilson az Afrika-kupa előtt Burkina Fasót tartotta favoritnak, és ha ez kicsit túlzásnak is tűnt, a legutóbbi Afrika-kupán meglepetésre ezüstérmes csődörök nem panaszkodhattak a sorsolásukra, így a továbbjutás reális elvárás lett volna. A Gabon elleni vereség még magyarázható volt az ellenfél erősségeivel és a sok kialakított, ám elpuskázott helyzettel, akárcsak a hazaiak elleni 0-0. A döntő csoportmeccsen Kongó ellen a továbbjutásért küzdve azonban a leggyengébb produkciójával rukkolt elő Paul Put csapata, és végül egyetlen lőtt góllal és egyetlen ponttal dicstelenül távozott a tornáról.
A legnagyobb csalódást jelentő játékos: Yacine Brahimi
Míg a burkina fasói sztárok betlije miatt az egész csapat okolható, Algéria voltaképpen magyarázhatja negyeddöntős búcsúját a nehéz sorsolással is. A tornán előzetesen a legnagyobb sztár címére is esélyesnek tartott Yacine Brahimi teljesítményén azonban nincs mit szépíteni, teljesen kiábrándító volt. A neve mellett nem hogy gól, de még gólpassz sem szerepel a statisztikákban, de még helyzetet kialakító kulcspassz is mindössze egyetlen egy, ez pedig még akkor is borzalmasan kevés tőle, ha a jelenlegi csapatban elég hálátlan szerepkört kellett betöltenie, illetve ha azt is figyelembe vesszük, hogy szemmel láthatóan az Európában született és nevelkedett játékosokat viselte meg legjobban a tornán a meleghez párosuló rendkívül magas páratartalom.
A legkellemesebb meglepetést okozó csapat: Kongói Demokratikus Köztársaság
A kongói leopárdok csak legjobb csoportharmadikként jutottak tovább a selejtezőkben, a tornán viszont már relatíve szerencsés csoportba kerültek. A viszonylag nagy nevekből álló támadógépezet ugyan döcögött az első meccseken, a híresen masszív tunéziai védelemmel szemben azonban hátrányban már megcsillogtatta erényeit, majd a negyeddöntőben is a szomszédos Kongói Köztársaság ellen 0-2 után mutatta meg igazán a Bolasie-Bokila-Mbokani hármas, hogy mekkora potenciál rejlik benne. A bronzmeccs ugyan megint nyögvenyelős lett, és büntetőpárbajba torkollott, ez azonban leginkább arra volt jó, hogy a válogatottságtól visszavonuló legendás kapus, Robert Kidiaba lehessen a meccs hőse, miközben Florent Ibengé révén újra bebizonyosodott, hogy hazai edzővel is lehet sikeres egy afrikai csapat.
A legkellemesebb meglepetést okozó játékos: André Ayew
Tudjuk persze, hogy André Ayew a kontinens legnagyobb sztárjai közé tartozik, és jó teljesítménye nem lehet meglepetés, ahogy azonban most alig 25 éves létére a rendkívül fiatal ghánai válogatott vezérévé vált, az előtt mégis meg kell emelnünk a kalapunkat. A VB botrányai után jó pár nagy nevet elvesztettek a fekete csillagok, a selejtezőkön pedig kifejezetten nehézkesen jutottak túl, majd az előkészületi mérkőzések is pocsékul sikerültek, így kétséges volt, hogy szerepel a csapat a tornán. Meccsről meccsre kovácsolódott össze azonban a társaság, amiben az egykori legenda, Abedi Pelé idősebbik fiának is elévülhetetlen érdemei voltak. Nem csak három gólja és két gólpassza miatt illeti dicséret, de mezőnymunkájáért is, ugyanis labdaszerzései száma a csoportkör 1,6-os mérkőzésenkénti átlagáról az egyenes kieséses szakaszban a támadótól kiválónak számító 4,3-ra növekedett.
A legszebb gól:
Álomcsapat: F.Ovono – Aurier, Kara, K.Touré, Ghoulam – Acquah, Oniangué – Atsu, A.Ayew, Gervinho – Mbokani
Felipe Ovono (Egyenlítői Guinea) – A mongomói félamatőr csapatból érkező kapus szinte hibátlan volt a tornán
Serge Aurier (Elefántcsontpart) – A torna végére Renard szép lassan a fegyelmezett védekezésre is megtanította
Kara Mbodj (Szenegál) – Ha a szenegáli támadók is felnőttek volna hozzá, nem okoztak volna csalódást, 17/17 megnyert fejpárbaj
Kolo Touré (Elefántcsontpart) – A csikóvédelem veterán irányítója oly sok elszalasztott lehetőség után a csúcsra ért
Fawzi Ghoulam (Algéria) – Talán az egyetlen, aki a többre hivatott Algéria csapatából végig megbízható volt
Afriyie Acquah (Ghána) – A torna egyik legnagyobb felfedezettje
Prince Oniangué (Kongói Köztársaság) – Védekező középpályásként is igazi vezére volt a vörös ördögöknek
Christian Atsu (Ghána) – Nem véletlenül lett a torna legjobb játékosa
André Ayew (Ghána) – Ha így folytatja, a fekete csillagok nagyon szép jövő elé néznek
Gervinho (Elefántcsontpart) – Nála veszélyesebb megindulásai senkinek sincsenek Afrikában
Dieumerci Mbokani (Kongói DK) – A mezőny legtöbb megnyert fejpárbaja
/Legris
- a legpozitívabb dolog az egész tornával kapcsolatban
Az, hogy szinte kivétel nélkül minden mérkőzés izgalmas volt egészen az utolsó percekig. A 32 meccsből 30 legfeljebb egy gólos különbséggel dőlt el (ha eldőlt), így akár az utolsó percekben is a feje tetejére állhatott minden – időnként ez meg is történt, főleg a ghánai válogatott meccsein. Nem emlékszem korábbról olyan tornára, ahol az utolsó csoportkör előtt még minden csapatnak volt esélye a továbbjutásra és a kiesésre is!
- a legnegatívabb dolog az egész tornával kapcsolatban
A rendezési hiányosságok és visszaélések. Megértjük, hogy két hónap alatt nehéz úgy összehozni egy nagy tornát, hogy minden zökkenőmentesen működjön – ugyanakkor ez Marokkó késői visszalépése miatt ezúttal aligha volt is elvárás. A szállások közül több is elmaradt a minimális elvárásoktól, két pálya talajára is érkeztek kritikák, és akkor még nem is szóltunk arról, hogy a hazai szurkolók a második elődöntő alatt megtámadták a ghánai nézőket, majd a kialakult helyzetet a rendezők nem tudták kezelni. De a kongóiak működő légkondi nélküli buszának órákon át történő várakoztatása a dugóban (a rendőri felvezetés biztosításának elmulasztása) a hazaiak elleni nyitómeccs előtt alighanem még túl is megy a szervezői inkompetencián…
- a legnagyobb csalódás
Yacine Brahimi a 2014-es évben igazi sztárrá nőtte ki magát. Tündökölt a világbajnokságon, eurómilliókért csapott le rá a Porto, és a BL-ben is nagy menetelésre készülő (e sorok szerzőjének véleménye szerint arra jó eséllyel is bíró) együttesben is alapembernek számít. Öt BL-meccsén négy gólt lőtt, és két gólpasszt adott, az ANK-n viszont szinte momentuma sem volt. Pedig ha ő a várakozásoknak megfelelően teljesít, könnyen lehet, hogy Algéria nem tér haza érem nélkül.- a legkellemesebb meglepetés
A Kongói Demokratikus Köztársaság kis híján lemaradt a tornáról, csak mint legjobb selejtezős csoportharmadik csúszott be végül a mezőnybe. Ugyan a kvalifikáció során okoztak kellemetlen perceket például Elefántcsontpartnak is, mégsem várta tőlük senki, hogy akár a negyedöntőig eljutnak – pedig így történt, ráadásul mindezt veretlenül tették. A három döntetlennel végződött csoportmeccs után aztán meg is tudott újulni a csapat, és a Kongói Köztársaság ellen látványos támadójátékkal, a torna során egyetlen csapatként egy meccsen négy gólt elérve tudtak 0:2-ről 4:2-re fordítva továbbjutni. Az elődöntőben az Elefántok ellen igazából csak a második félidő elejéig volt esélyük, ám a bronzérmet hibátlan tizenegyesrúgások után meg tudták szerezni. Florent Ibengé szövetségi kapitány elmondása alapján a fiatal csapat a következő tornákon dobhat csak igazán nagyot…
- a legszebb gól:
Christian Atsu második gólja Guinea ellen – merthogy ez a tekerés nemcsak szenzációs, hanem szándékos is volt.
- az álomcsapat: M’Bolhi (Algéria) – Mandi (Algéria), K. Touré (Elefántcsontpart), Abdennour (Tunézia), Baba Rahman (Ghána) – Dié (Elefántcsontpart), Acquah (Ghána) – Bolasie (Kongói DK), A. Ayew (Ghána), Balboa (Egyenlítői-Guinea) – Bony (Elefántcsontpart)
Rais M’Bolhi nemcsak az ANK jobb kapusai teljesítményének egyébként emelkedő színvonalát hozta, hanem – ellentétben például a legjobb négy közé jutó csapatok hálóőreivel – még magabiztosságot is tudott sugározni, amire más kapus, ha nem is kapott potyagólt, nem volt képes.
Aissa Mandi semmi különöset nem csinált, csak stabilan lezárta az algériaiak jobb oldalát; a jobbekkek közül senki nem nyújtott kiemelkedő teljesítményt a tornán.
Kolo Touré a torna második legjobb játékosa: hibátlanul látta el feladatát, fontos szerelések sokaságát mutatta be, és határozottan irányította tapasztalatlanabb (és, valljuk be, gyengébb képességű) hátvédtársait.
Aymen Abdennour az első meccsen még bizonytalankodott egy kicsit, de amint játékba lendült, nem lehetett elvinni mellette a labdát.
Baba Rahman a torna nagy felfedezettje, kiválóan állta a sarat minden meccsen, még neves szélsőkkel szemben is, emellett lendületes felfutásokkal járult hozzá a ghánai támadásokhoz.
Serey Dié az elefántcsontparti középpálya motorja volt. Rengeteget futott, ütközött, és szerelt, emellett ő volt a csapat lelke, ami például a léha Aurier időnkénti leteremtésében nyilvánult meg. Ha a megszerzett labdákat jobban játszaná meg, igazi klasszis lehetne.
Afriyie Acquah a sok támadó szellemű játékossal felálló ghánai csapatnak adta meg a stabilitást a középpályán. Szintén sokat futott és szerelt, ráadásul kevesebbet szabálytalankodott. Ha stabilan képes ilyen színvonalon játszani, aligha marad sokáig a Parmában, ahová a Hoffenheim adta kölcsön.
Yannick Bolasie kongói dk-beli csatártársaitól eltérően nemcsak a kieséses szakaszban nyújtott jó teljesítményt, már a csoportban is fontos gólt szerzett. Tempóját a védők nem tudták tartani.
André Ayew-ról mint a torna legjobb játékosáról még esik szó.
Javier Balboa a hazai csapat egyetlen sztárja, játékának meghatározó eleme volt. Meg tudta tartani a labdát, cselei bejöttek, két góljával kulcsszerepet játszott a negyeddöntős sikerben.
Wilfried Bony számtalan megnyert fejpárbajjal, valamint két góllal és három gólpasszal segítette Elefántcsontpartot. Főleg a kieséses szakaszban bizonyította, hogy medve termete ellenére lábbal is jól bánik a labdával.
Aissa Mandi semmi különöset nem csinált, csak stabilan lezárta az algériaiak jobb oldalát; a jobbekkek közül senki nem nyújtott kiemelkedő teljesítményt a tornán.
Kolo Touré a torna második legjobb játékosa: hibátlanul látta el feladatát, fontos szerelések sokaságát mutatta be, és határozottan irányította tapasztalatlanabb (és, valljuk be, gyengébb képességű) hátvédtársait.
Aymen Abdennour az első meccsen még bizonytalankodott egy kicsit, de amint játékba lendült, nem lehetett elvinni mellette a labdát.
Baba Rahman a torna nagy felfedezettje, kiválóan állta a sarat minden meccsen, még neves szélsőkkel szemben is, emellett lendületes felfutásokkal járult hozzá a ghánai támadásokhoz.
Serey Dié az elefántcsontparti középpálya motorja volt. Rengeteget futott, ütközött, és szerelt, emellett ő volt a csapat lelke, ami például a léha Aurier időnkénti leteremtésében nyilvánult meg. Ha a megszerzett labdákat jobban játszaná meg, igazi klasszis lehetne.
Afriyie Acquah a sok támadó szellemű játékossal felálló ghánai csapatnak adta meg a stabilitást a középpályán. Szintén sokat futott és szerelt, ráadásul kevesebbet szabálytalankodott. Ha stabilan képes ilyen színvonalon játszani, aligha marad sokáig a Parmában, ahová a Hoffenheim adta kölcsön.
Yannick Bolasie kongói dk-beli csatártársaitól eltérően nemcsak a kieséses szakaszban nyújtott jó teljesítményt, már a csoportban is fontos gólt szerzett. Tempóját a védők nem tudták tartani.
André Ayew-ról mint a torna legjobb játékosáról még esik szó.
Javier Balboa a hazai csapat egyetlen sztárja, játékának meghatározó eleme volt. Meg tudta tartani a labdát, cselei bejöttek, két góljával kulcsszerepet játszott a negyeddöntős sikerben.
Wilfried Bony számtalan megnyert fejpárbajjal, valamint két góllal és három gólpasszal segítette Elefántcsontpartot. Főleg a kieséses szakaszban bizonyította, hogy medve termete ellenére lábbal is jól bánik a labdával.
- a legjobb játékos
André Ayew a torna során valósággal a hátán vitte a rajta kívül is jó erőkből álló ghánai együttest. Küzdött, futott, labdákat szerzett és tartott meg nehéz helyzetben, és a forró pillanatokban is higgadt tudott maradni: többször ő csitította kakaskodó társait, a döntőben pedig belőtte a maga tizenegyesét. Fontos megemlíteni, hogy csoportkörben szerzett góljai vezetést, illetve továbbjutást értek, vagyis nem csak kisebb téttel bíró helyzetekben volt eredményes. A döntőben elvesztett tizenegyespárbaj utáni zokogása alighanem pont olyan emlékezetes marad, mint a teljesítménye, ami alapján megérdemelte volna az aranyérmet. Még lehet három vagy akár négy tornája, hogy azt is megszerezze.- a legjobb edző
Hervé Renard csapatot kovácsolt a még mindig sztároktól hemzsegő elefántcsontparti keretből. A sikerhez ugyanis nagy szükség volt arra is, hogy a játékosok egymásért is tudjanak küzdeni, és soha ne adják fel: Elefántcsontpart már a csoportban is kétszer vesztes állásról mentett pontot, a döntőt lezáró büntetőpárbajban pedig 0:2-ről fordított. A 46 esztendős francia mester az első, aki két különböző ország szövetségi kapitányaként is képes volt megnyerni az ANK-t. Ráadásul milyen jól néz ki a fehér ingére felvett rózsaszín topban!
(Az értékeléseket egymástól függetlenül írtuk; reméljük, nem zavaró a sok hasonlóság, ismétlődés.)
/Sz_Andris
Egyetértesz a mi "díjazásunkkal"? Várjuk kedves hozzászólóink véleményét e cikk alatt is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése